„Nem vagyunk annyira profik, hogy ne lehessünk amatőrök” Jubileumi beszélgetés a Pipacsok tagjaival

1987 őszén alakult meg, de „hivatalos” létrejöttét ’88-tól számítja a székelykeresztúri vonzáskörű Pipacsok Néptáncegyüttes, amely tehát most, 2008-ban huszadik születésnapját ünnepli. Húsz év sok idő egy műkedvelő együttes számára, az évek során emblémává, műhellyé, iskolává vált, hol a néptánc és éneklés mellett a tágabban értelmezett népi kultúrával való ismerkedés is zajlott.

A húszéves jubileum alkalmával csoportos interjúra hívtam a Pipacsok aktív tagjait, a „legidősebb” alapítóktól az egészen fiatalokig, hogy egy kötetlen, élményközpontú beszélgetésben tárjuk fel, mit jelent számukra a Pipacsok, hogyan látják az eltelt éveket, illetve a jelent. A beszélgetésre az együttesvezető László Csaba otthonában került sor, mert – ez tán a sors fintora – a jubiláló együttesnek jelenleg nincs állandó székhelye.

Húsz-huszonketten gyűlnek össze, ami ugyan csak egy része a teljes tagságnak, de mivel minden korosztály képviselteti magát, elegendő ahhoz, hogy a képkockák a helyükre kerüljenek. A Pipacsosok számára otthonos hely László Csaba háza, más helyszín hiányában gyakorta a próbák is itt zajlanak, így hát a beszélgetés felszabadultan indul. Ahogy összeülünk a kihúzott asztal mellett, jól látható, hogy ez egy nagy család, vagy legalábbis szorosan összetartozó baráti társaság, pedig az első táncosok már a harmincas éveik derekán járnak, a legfiatalabbak pedig még zsenge tizenévesek. Hogy mi tartja össze őket? A tánc, a zene, s az ezzel járó életforma szeretete.

Az interjúzást igyekszem úgy irányítani, hogy a kronológia szerint járjuk végig a Pipacsok történetét, az eltelt húsz évet, de mivel sokan vagyunk, a beszélgetés olykor csapongóvá válik, az emlékezők egymásra tromfolnak, kiegészítik egymást, újabb és újabb élményt villantnak fel. Így olykor előre meg visszaugrunk az időben, az adalékok, a pontosítások pedig egyre csak jönnek, a társaság egyre jobban beleéli magát a beszélgetésbe, a múlt felpiszkálásába, egymás szavába vágnak, mindenkinek van valami fontos mondanivalója, egy megosztandó élménye. Nem próbálom fékezni a nyelvi káoszt, pont így jó az emlékezés, pont így jó a történet.

***

Első körben a kezdetekről kezdem faggatni az együttest megálmodó László Csabát, illetve az alapító tagok közül a beszélgetésen megjelenteket:, Fülöp Domokost, Mátéfi Csabát és Mátéfi Zitát.

– A nyolcvanas évek legvégén a néptánc még mindennek volt nevezhető, csak divatirányzatnak nem, ma a reneszánszát éli, de akkor valami nagyon új volt és merész is. Honnan jött  az ötlet, hogy együttest kell csinálni, László Csaba? Fülöp Domokos, Mátéfi Csaba, Zita,  nektek honnan jött a késztetés, hogy táncnyelven valamit kellene mutatni?

– Mátéfi Zita (MZ): Legelőször Csaba vetette fel, hogy együttest kellene szervezni. Meghirdette, kitette a plakátot. Mi pedig elmentünk „táncedzésre”, a laikusok így fogalmaztak.   Kezdtük hatvanan-nyolcvanan, maradtunk haton.

– László Csaba (LCs): Úgy kezdődött, hogy mint gépészmérnök Keresztúrra kerültem, tudták, hogy táncolok, Sebesztyén József akkori gimnáziumi igazgató szólított meg, hogy kellene a gyermekekkel foglalkozni, kezdő mérnökként nagyon ráértem bármire… 1987 őszétől táncolgattunk, a tanév végén már műsorral jelentkeztünk, mint Pipacsok szerepeltünk. Varró Lajos készítette el az első műsor plakátját: a magyar kártya egyik lapját, az ászt használta fel azzal a módosítással, hogy makk helyett pipacsot rajzolt. Máig őrizzük.

Szeptemberben már edzőtábort szerveztünk Homoródon, akkor edzésként fogtuk fel az egészet, aki nem bírta a futást,  az kapott a sarkára.

– Honnan lehetett beszerezni a felszereléseket: csizmát, székelyruhát, stb.?

– LCs: „Edzésre” mindenki saját ruhájában ment, keveset adtunk a megjelenésre. Fellépésekre pedig a gimnáziumnak voltak székely ruhái, sajátjaink is voltak, aztán csináltattunk is,  anyagilag az iskola támogatott.

A következő évben felléptünk a Megéneklünk, Románia versenyen, akkor az volt a tét.  Több kategóriában is szép eredményeket értünk el, megyei első, második helyeken álltunk, országos szintre is eljutottunk.

Nemcsak diákszinten vonultunk ezeken a versenyeken, hanem városi küldöttként is, így a Művelődési Háztól szintén kaptunk támogatást.

– A rendőrség nem figyelt fel rátok, mint nemkívánatos elemekre?

– LCs: Nem volt ilyen megnyilvánulás, azt viszont meg kell említenem, hogy

mindenféle kulturális tevékenység szövegeit le kellett fordítani román nyelvre, amit aztán átnézett egy bizottság. Măcelaru Lajos fordította a szövegeinket, volt, hogy vakargatta a fejét, hogyan is fordítsa : pl.”Járompálca, járomszeg, járjad bolond, nincs eszed!” Úgy mehettünk ki a megyéből, ha ez a bizottság engedélyezte.

– Mátéfi Csaba, téged mi vonzott ehhez a világhoz?

Mátéfi Csaba (MCs): Beiratkoztam néptáncot tanulni, de csak három hét késéssel. Először keleti harcművészetre jelentkeztem, de hiányérzetem volt, aztán a néptánchoz pártoltam.

– Mit jelent számodra a Pipacsok?

– MCs: Milyen a pipacs? Hol elhervad, hol kinyílik, pontosan akkor hervad, amikor kell, akkor nyílik, mikor annak ideje van. Jó, hogy annyi éven keresztül kitartottunk, szinte nem is hiszem, hogy eltelt húsz év. Sokat kínlódtunk, a körülmények nem voltak megfelelőek. Az iskolában is próbáltunk, az iskola háta mögött is. Télidőben fűtetlen kultúrházban, mínusz fokokban táncoltunk, és nem kényeskedett senki. A csapatnak  kötött próbaruházata volt, kék cicanadrág narancssárga csíkkal a fiúknak, a lányoknak piros színű cicanadrág.

– FülöpDomokos, te hogyan emlékszek a  személyes belépésedre, a kezdeti időkre?

– FD: Annak idején a pionírházban Nagy Lajos mellett már tanultam néptáncot, amikor Csaba odajött a gimnáziumhoz, én kilencedikes voltam, hamar csatlakoztam a társasághoz. Mátéfit is csalogattam, nem kellett soká, jött ő szívesen.

– Húsz év alatt a  tánc életformáddá vált?

– FD: Igen, az életemnek egyik része, nagyon fontos része.

– A Pipacsok mellett hivatásosként is dolgoztál, akárcsak jó néhányan az együttesből.  Miért maradtál meg Pipacsosnak is?

– FD: Ezzel a társasággal indultam, ugyanez  a társaság ment hivatásosként is táncolni, László Csabával mentünk, aztán amikor ő eljött, mi is vele jöttünk. De a Pipacsok emellett végig működött.

– LCs: A hivatásosságra akkor jelentkezett az igény, amikor kiderült, hogy tényleg színvonalas táncot tudunk előadni, az elsőgenerációs Pipacsosok már érettségiztek, nem akartam, hogy elkallódjanak. Az egyik lehetőség a sepsiszentgyörgyi Háromszék megalakítása volt.

Úgy láttam, ha hivatásosként jól működünk, az lefelé is kihat, az amatőr csapatok is megerősödnek. A táncosok tudjanak ebből megélni, fogadják el szakmának, tudjuk éltetni ezt a gyönyörű néphagyományt. Aztán számomra nagyon hamar kiderült, hogy Szentgyörgyön nem lehet ezt csinálni, a művészeti vezetővel én mint koreográfus nem tudtam megegyezni.  Így 1991-ben visszajöttem a keresztúri gimnáziumhoz, jött egy meghívás Amerikából, ez  nagyon lelkesítően hatott, immár  a fiatalok is fantáziát láttak benne, a néptánccal egyszerre meg lehetett hódítani a világot.

Egy évünk volt készülni, gyorsan verbuváltunk egy új csapatot.

– Innen számítjátok a második genenerációs Pipacsokat?

– LCs: Igen. Egy teljesen új csapat állt össze, a régiekből csak Fülöp Domokos volt itthon, Mátéfi Csabáék Szentgyörgyön maradtak.

– MZ: Szentgyörgyön voltunk, de sokszor hazajöttünk próbára, s tanítgattuk is a kezdőket az első lépésekre. Úgyhogy nem szakadtunk el teljesen a Pipacsoktól.

– A kilencvenes évek elején mindenki nagy érdeklődéssel fordult a néptánc felé, teltházak előtt játszottatok, szinte imádtak titeket, kultuszszemélyek voltatok

Érzékeltétek, hogy kulturális népi forradalmat csináltok? A kilencvenes években ez az volt…

– FD: Akkor nem éreztük így. Mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy csatlakozzon az együtteshez, és ez ma is adott.

– LCs: Én saját hivatásomat éreztem fontosnak, tudtam, hogy a gyerekeket meg kell tanítani táncolni, meggyőződésem, hogy aki ezt megszereti, az nem tud szabadulni. Igazából nem válogattunk embereket, bárki csatlakozhatott a Pipacsokhoz, aki elég erőt érzett a kitartáshoz. A gyengék koptak le, a jók maradtak, s lám, most együtt ünnepeljük a húszéves születésnapot.

Érdekes, hogy a város most kezdi felfogni és értékelni, hogy a Pipacsok az övé. Mostanában majdnem minden rendezvényre meghívásunk van, küldetéses szerepléseink is megszaporodtak. De ehhez el kellett telnie húsz évnek.

Legutóbb Kalocsa testvérvárosunknak tetszett meg a Pipacsok, bár önhibájukon kívül későn figyeltek fel ránk.

– Mátéfi Csaba, te  mire vagy a legbüszkébb az elmúlt húsz évből?

– MCs: Mindig arra vagyunk a büszkék, amit éppen megcsináltunk. Nem tudok kiemelni semmit. Mint ahogy nincsen kedvenc nótám, kedvenc táncom, mindet szeretem.

Élményként meghatározó volt, amikor megnyílt a határ 1990-ben, először Siklósra mentünk  egy március 15-i ünnepségre. Az akkor érzetteket nem tudom elfelejteni.

– Sebesztyén László már a kezdetektől ott volt mint tolmács, külföldi utak szervezője. Mi vonzotta a Pipacsokhoz,  honnan ez a gyümölcsöző együttműködés?

Sebestyén László (SL): László Csabát már régtől ismerem, az volt az érzésem, hogy amit csinál, az jó. A kilencvenes évekbeli fellendülésben úgy láttam, hogy a Pipacsok egy valóban szabad, önálló, nem ellenőrzött, nem függő kezdeményezés, tagjai olyasmit csináltak, amit nem muszáj, csak szabad; új világnak láttam, ahol kár ott nem lenni. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint az a tizenöt éves gyerek 1956-ban, aki nem tudta, mire jó a géppisztoly, de kezébe kell vennie. A lelkesedés máig megmaradt, úgy éreztem, hogy hasznos tudok lenni. ….Voltak kalandos, hihetetlennek tűnő vízumbeszerzések, külön anekdotasorozatot lehetne összegyűjteni belőlük. Egyik ilyen volt mindjárt az első olaszországi vízumbeszerzés 1999 márciusában. Lemegyek Bukarestbe, mondták, hogy ahol nagy tömeget látok, arra menjek, arra van a konzulátus. Tényleg így volt, hatalmas tömeg volt, ott mutatom a hivatalos meghívóm, beengedtek a pótkapun, jött is egy úriember, mondja, hogy minden rendben van, előrejegyez, két hét múlva fogad. De hát két hét múlva vége lesz a fesztiválnak! Felhívom László Csabát, hogy nagy a gond, adott nekem valami címeket, akkor az RMDSZ kormányon volt, beszélek ezzel-azzal, nem tudnak segíteni.   Egy adott pillanatban kiszól a hivatalnok az ablak mögül: Te magyar vagy? Gyere vissza délután háromra, megcsinálom a vízumot! Öt órára minden kész volt.

Néha színpadra kellett állni, néha be kellett mondani valamit, hasznosítottam az idegennyelv-tudásomat. Így alakult ki a svájci kapcsolatunk is – végeredményben ezért csapódtam én a Pipacsokhoz, mert kellett valaki, aki beszél idegen nyelveket.

– LCS: Bizony, Sebestyén László jó párszor rászenvedett, amíg vízumot szerzett az együttesnek egy-egy külföldi úthoz.

• SL: Igen, volt úgy, hogy két napig álltam sorba a konzulátus előtt. A svájci vízum megszerzése kész kabaré volt.
• LCs: Igen, de az út is az! Az udvarhelyi Mezőgazdasági Iskola buszát vettük bérbe, Gyula felé próbáltunk átmenni a magyar határon, mert Kiszsomboron fellépésünk lett volna. A vámosok megnézték, honnan vagyunk. Ki volt írva a busz ablakába, hogy „Székelyudvarhely”. Mi mondtuk, hogy nem is udvarhelyiek vagyunk, hanem keresztúriak. Erre ők azt mondták, hogy „şi mai rău” – még Innen a megyéből, a környékből sok rendőrt kiraktak a határhoz 1990 után, mert úgymond, el kellett húzniuk. Nos, ezek megcsinálták a jó hírünket… Kezdték ellenőrizni a papírokat, s hogy a hangszerek rendben vannak-e. Akkoriban a hangszereket csak igazolással lehetett kivinni, hogy fel vannak véve a nemzeti kulturális értékek listájára. Azt is kérdezgették, van-e kontszámunk. Mi akkor még azt se tudtuk, mi fán terem, de amint kiderült, ők se nagyon, mert a bőgősünk bemondta a Hargita együttes céges telefonjának előhívó számát, egy háromjegyű számot. Elfogadták, visszamentek az irodába, de öt perc múlva nagy mérgesen visszajöttek, hogy ne cigánykodjunk, ez nem is banki kontszám.
• SL: Igen, a főnök bent felvilágosította őket…
• LCs: Na, apelláta nem volt, visszatérítettek. De mi nem adtuk fel, visszafordultunk, elmentünk a kőröskisjenői RMDSZ-es polgármesterhez. Az hajlandó volt garanciapénzt fizetni, de a határőrök nem fogadták el.
• SL: Pedig én végső elszántságomban le is fasisztáztam őket, de ez se segített, csak nem akartak átengedni…
• LCs: Aztán felhívtuk a román nagykövetséget, azok azt mondták, az alkalmazottak jól végzik a munkájukat, velünk van a baj. Végül nem maradt más hátra, átkanyarodtunk a másik vámhoz, Biharkereszteshez. Ott harminc busz állott, a vámosok dinnyét ettek és kávéztak. Aztán jött a váltás, azok kitalálták, hogy csak akkor engedik át a buszokat, ha fel tudják mutatni az „inventarul cu scule”-t, tehát a szerszámok leltárát, gépelt papíron. Persze, hogy nem volt senkinek, azelőtt nem kellett ilyesmi. De minket se kellett félteni, volt nálunk lepecsételt polgármesteri papír, gyalog átmentünk a magyar részre, legépeltük a listát…
• László Lujza: Igen, én kiabáltam át a határon nektek, hogy 16-os kulcsból kettő van…
• LCs: Na, amikor sorra kerültünk, jött fel a vámos nagy mellel, hogy hol a lista cu scule. Mi faarccal odaadtuk a listát.
• SCs: Igen, amikor meglátta, úgy nézett, mintha Horthy jött volna fehér lovon vele szemben… Nem értette, hogy lehetséges, de nem volt mit tegyen, át kellett engedjen.
• MZ: De ne felejtsük el, mindez 33 órába tellett, közben összebüdösödtünk a buszban. Vécére se volt, ahova járni, a búzatáblába mentünk, jól le kellett guggolni, hogy ne lehessen látni semmit…
• LCs: De az is igaz, hogy az volt aztán a legvidámabb utunk. Miután megszabadultunk a határtól, egészen Ausztriáig énekszóval, muzsikával mentünk fel…
• SL: Vannak bizony ilyen bizarr emlékek, ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy ilyesmik megtörténhettek.
• Ha már az anekdotikus eseteknél tartunk, melyik a legkedvesebb anekdotátok a Pipacsokkal?
• FD, MCs, SL (kórusban): Hát, anekdotákat napestig lehetne sorolni. Nem volna elég ez a füzet…
• LCs: Az én kedvencem az egyik Mátéfi Csabis anekdota, mert hát ebből is több van. Az, amikor a fiúk a katonabőröndöt telerakták jeges tűzifával.
• MCs: Igen, balázsfalvi táncra ment a műsor, úgy volt a jelenet, hogy én adtam át a katonabőröndöt a társamnak, hogy ő is menjen katonának. Máskor csak úgy két újjal elcsíptem a kuffert, most fogom meg, hát alig bírom…
• LZs: Én és Domika töltöttük meg, Domika még be is drótozta a biztonság kedvéért… Gondoltuk, megtréfáljuk Mátéfit.
• MCs: No, két kézzel valahogy becipeltem, közben kellett énekelni, hogy „Bukaresti kaszárnyában”, s míg a nóta szólt, át kellett nyújtsam a bőröndöt Gepinek (Geréb Istvánnak). Gepi utána nyúlt, lezserül, egy kézzel, ahogy máskor szokta, a bőrönd súlya pedig úgy megrántotta, hogy orra esett. Csak úgy döngött a padlón az a nehéz bőrönd…
• LI: S utána még táncolja, énekelje végig az ember komoly képpel a műsor további részét…
• LCs: Jut eszembe, ez a bőrönd még egyszer megtréfált! Emlékeztek, amikor egy oroszhegyi fellépésen tévedésből fordítva akarta nyitni a mi bús regutánk az ajtót? A tokjából egy olyan tíz centire tudta kifeszíteni, azon átpréselte magát s a bőröndöt, mint valami komédiában, közben persze, szóltak a háttérből a bús katonabúcsúztatók…
• SL: Szerintem például az, ami Silver Dollar Cityben történt, megér külön egy könyvet. Emlékeztek, hogy járt Váradi Karcsi? A mikrofonba bemondták, hogy most álljanak fel a koreai háború veteránjai, Karcsika nem nagyon figyelt, csak azt látta, hogy egy rakás ember feláll, felállt hát ő is…

***

A társaság nevet, egyre inkább belemelegedik a mesélésbe, elmerülten hallgatom az élménybeszámolót, aztán a Pipacsok kronológiájára pillantva észbe kapok, hogy a második generáció verbuválódásáról még jószerével nem is beszéltünk. Így hát a jelenlévő László Ildikót és László Zsoltot kezdem faggatni.

• Ildikó, ti amikor 1991 végén becsöppentetek az együttesbe, akkor nagy volt a pörgés a Pipacsok háza táján. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
• LI: Számomra zűrös volt és zajos. A szüleim ugyanis nem akartak engedni táncolni, ezért három hónapon át hetente kétszer megszöktem otthonról, úgy jártam a Pipacsokba.

• Miért tiltottak a szüleid?
• LI: Nem láttak benne fantáziát. Józan gondolkodású falusi emberekként azt nézték, hogy inkább olyasmit tanuljak, amiből úgymond meg lehet élni.
• MZ: Az én szüleim sem örültek kezdetben, de gondolom, más lányos szülők is így voltak ezzel. Nekem azt mondta édesanyám, a táncosnők általában jószívűek, nehogy én is túlságosan jószívű legyek a férfiakkal szemben…
• LI: Én is az Amerikás mézes madzagnak köszönhetően kerültem a Pipacsokba, azóta is itt vagyok, s ennek nagyon örülök.
• Ez még a kezdeti lelkesedés volt, amit középiskolás diákként megéltél. De mi tart a Pipacsokban azóta is? Mi kell ehhez?
• LI: Engem a Pipacsoknál lévő hangulat, életérzés fogott meg. Sokat kaptam és sokat tanulhattam.
• MZ: Mi olyan szempontból is szerencsések vagyunk, hogy itt, a Pipacsokban találtuk meg a szerelmünket. Ildikó is, én, is, Domika is. És szerintem mások is lesznek… Ez azért is fontos, mert hogyha kívülállóval hoz össze a sors, akkor talán már nem táncolnánk. Van is erre példa, amikor család lett, lemorzsolódtak. Nekünk viszont itt épült fel az életünk.
• SL: Igen, egy kívülálló társnak nehéz lenne mondani, hogy bocs, én most megyek két hétre turnéra. Viszont ha mindkét fél táncol, akkor együtt mehetnek, sőt, jönnek a gyerekek is.
• Ha már családról esett szó, meg kell szólaltatnunk László Lujzát is, Csaba feleségét, aki bizonyos szempontból kívülálló, hisz nem táncol, viszont a kezdettől ott állt a Pipacsok mellett, támogatta azt, biztosította a hátteret, a bort, a szendvicset, a szervezést…
• LL: Láttam Csabának a hiányosságait, láttam, hogy művészként nagyon jó, de ahhoz, hogy működjön az együttes, egyéb is kell még. Csabának nem föltétlenül erőssége a szervezés, a háttérmunka, ebben segítettem én. Amikor lejárt a Pipacsok első bemutatója, teltház volt és nagyon jól sikerült az előadás; amikor a végén felhangzott a vastaps, engem is olyan jóérzés fogott el, hogy abban a pillanatban elhatároztam, mindig mellette leszek, s támogatom.
• A második generációsok közül László Zsoltot is meg kell kérdeznünk, aki szintén családi kötelékek révén került a Pipacsokba.
• LZs – Engem kis koromban nem igazán érdekelt a tánc, bár Csaba biztatott. Aztán úgy kilencedikes koromtól kezdtem táncolni, otthon Brassóban táncoltam a Sirülőben és a Bokrétában, hétvégén pedig jöttem a Pipacsokba.
• LL – Ebben az időben, ahányszor Zsolttal telefonon beszéltünk, nem azzal kezdte, hogy szia, Lujza, hanem azzal, hogy tudok tizenhét kalotaszegi figurát.
• LCs – Érdekes a tánctanítás pszichológiája: kezdetben én akartam tanítani őt, ő pedig nem akart, aztán megfordultak a szerepek, ő kezdett könyörögni, hogy tanítsak meg egy újabb figurát, s már én nem akartam. Ezt a változást másoknál is tapasztaltam. Ameddig csak én akarom tanítani, nem működik a dolog, csak amikor ő is akarja.
• Neked, mint együttes-vezetőnek folyamatosan meg kellett küzdeni azzal a problémával, hogy az emberanyag képlékeny volt, táncosok jöttek és mentek.
• LCs – Igen, de ez minden amatőr együttessel így van. És bizonyos szinten tényleg zavaró volt a kiszámíthatatlanság, ezért jelentkezett a stabilitás iránti vágy, ezért mentünk – amint erről már beszéltem – 1990 végén Háromszékre, aztán 1998-ban ezért lettünk az Udvarhelyszék Néptáncműhely alapítói. Fontos volt, hogy a táncosok meg tudjanak élni a munkájukból, hogy ne kelljen a megélhetés után másfelé szaladjanak, mert akkor már nem működik jól a dolog. És nekem is meg kellett találnom azt a közeget, amelyben művészi ambícióimat is kiélhetem, ugyanakkor az anyagi háttér is biztosított.
• De a Pipacsok akkor sem állt le teljesen, amikor a tagság aktívabb része profi együttesekhez szegődött.
• LCs: Nem, hisz az utánpótlás-építés folyamatosan zajlott, részint Keresztúron a tanulók klubjánál, részint Udvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumban. Az idősebb táncosaink olyan missziós, nevelő munkát végeztek, hogy annak megvolt az eredménye. Én a keresztúri tanulók házánál átadtam a helyemet Mátéfi Zitának, aki jelenleg is oktat ott, László Zsolt Udvarhelyen alapított együttest iskolás gyermekek számára, Mátéfi Csaba Segesváron és másfelé is oktat, a tanítványaik egy része pedig átjött a Pipacsokba. Így amire a Király nemből méltóság előadásunkat készítettük, már sok új Pipacsosunk volt, fiatal, lelkes társaság.

– Hogyan kell elképzelni a munkát  a Pipacsokban?

• LCs: Voltak leállási periódusok, amikor hetekig nem próbáltunk, és voltak nagyon aktív időszakok. Egy-egy műsor színpadra vitele előtt valóságos táncpróba-maratonjaink voltak. Így volt ez akkor is, amikor én profi csapatot is vezettem a Pipacsok mellett. A már említett Király nemből méltóság című darabunkat például az Udvarhelyszék Néptáncműhely és a Pipacsok koprodukcióban vitte színre. Kihasználtuk a profizmus előnyeit és a műkedvelők lelkesedését. A Paraszt Dekameront például két hét alatt hoztuk össze a Pipacsokkal.
• Mit jelent számodra az elmúlt húsz év? Szakmai kiteljesedés? Ugródeszka?
• LCs: A Pipacsok mindig is a szívem csücske volt. Ugyanakkor tudtam, hogy a szakmai önkiteljesítéshez a profizmus is szükséges. Ezért léptem bele annak világába is. Ugyanakkor a legkönnyebben a profizmusban csalódhat az ember, ezért van az, hogy újra és újra visszatérek a Pipacsokhoz. Ez a feltöltődés lehetősége nekem.
• Bábáskodtál a Háromszék Néptáncegyüttes létrejötténél, alapítója voltál az Udvarhelyszék Néptánegyüttesnek, és most meghatározó embere vagy a Nagyváradi Néptáncegyüttesnek.
• Igen, és mindenhol számos Pipacsos táncol ma is! A Háromszékkel és az Udvarhelyszékkel már nem tartom a kapcsolatot, ott megtörtént a csalódás, amire az előbb utaltam, Váradon viszont továbbra is jól érzem magam. Úgy látszik, ismét érvényes a mondás, hogy saját hazájában nem lehet próféta az ember. Váradon kicsit emigrációban vagyok, ugyanakkor számos székely táncos vesz körül. A Rendes feltámadást a váradi együttessel úgy mutattuk be, hogy László Zsolt volt az Isten benne, Csaba volt az énekes bácsi.

• Nekem olybá tűnik, hogy neked a Pipacsok a titkos fegyver, amit időről időre előveszel, amikor be akarod bizonyítani, hogy amatőr táncosokkal is lehet jó műsort produkálni…

• LCs: Így van, én a Pipacsokhoz tudok menekülni az összes gondom elől. Ami trauma ért ebben a profi világban, ezzel az együttessel tudom kárpótolni. Ha akarom a Pipacsokból profit tudok faragni pillanatok alatt, így is működünk sokszor. Az a jó, hogy a kettőt egyeztetni tudjuk: nem vagyunk annyira profik, hogy ne lehessünk amatőrök.

• Zsolt, neked melyik a legkellemesebb emléked a Pipacsoknál töltött első időszakból?

• LZs: Szívesen emlékszem a kezdeti szereplésekre, télvíz idején kályhával fűtött fabusz, „daktari” szállított a falvakba (Énlaka, Siménfalva, Rugonfalva, Solymos stb.), ittuk a jóféle kénes székely borokat. Megesett, hogy taszítani is kellett a traktort. Még szüreti bálokat is szerveztünk. Nekem Csaba lemásolta kazettára a táncokat, így tanultam távoktatásban, viszont a táncok neveit még nem tudtam rendesen. Emlékszem egy esetre, amikor Zetelakára kellett menni fellépésre, kérdeztem Mátéfit, ez az a tánc-e, amit tudok. Bementünk, de persze nem az volt, amit ismertem. Egy ideig csak lestem, mi történik, aztán felvettem a ritmust. Később aztán lehetőség nyílott arra, hogy hivatásossá váljak, hát az lettem. 1998-ban megalakult az Udvarhelyszék Néptáncegyüttes, én is odamentem.

• Az egyféleképpen sikertelenül végződő Udvarhelyszék Néptáncműhelyes idők után a Pipacsok tehát ismét kivirult, ismét jött egy aktívabb időszak.
• LCs: Igen, 2002-től én függetlenítettem magam, és ismét erőteljesebben koncentráltam a Pipacsokra. Ez a mecenatúra időszaka, amikor olyan támogatók, mint a Viaduct, az Intercost és a Harmopan komoly hátteret tudott biztosítani nekünk, így majdnem profikhoz méltó körülményeknek örvendhettünk. Nem mellékesen a kiszállásainkat is finanszírozták. De ha már a támogatóknál tartunk, nem szabad megfeledkeznünk Dobos Istvánról, illetve a Formula Prímáról sem, de más segítőnk is akadt, név szerint fel sem tudok sorolni mindenkit, ha kimarad valaki, elnézést kérek. A lényeg az, hogy az Udvarhelyszékből a tagság egy része követett engem, kiléptek, és ismét a Pipacsok színeiben táncoltak. Ekkor vittük színre például a Paraszt dekameront.
• Zsf: És azóta folyamatos a pörgés?
• LCs: Nem éppen folyamatos, azóta is voltak virágzások és hervadások, de mindenesetre rendszeresebb munka folyt.
• LZs: Nehézségek gyakran adódtak, család, gyermekek, más természetű gondok, de azért képesek voltunk újra és újra felállni.
• LCs: Továbbra is gond, hogy a fiatalság elmegy egyetemre, tehát valameddig táncol nekünk, aztán – ha csak ideiglenesen is – elhagy minket. Ugyanakkor egy érdekes, termékeny körforgás is kialakult: azok a Pipacsosok, akik Kolozsvárra kerülnek, az Ördögtérgye együttesbe mennek táncolni. Ez tehát egy egyenes út, melynek nemrég egy fordított irányú mozgása is volt: az Ördögtérgye egyik oszlopos tagja, Tőkés Lóránt Kissolymosba került lelkésznek, és nyomban jelentkezett a Pipacsokba táncolni.

• Lóránt, az Ördögtérgye után milyennek látod a Pipacsokat?
• Tőkés Lóránt: 2002-ben ismerkedtem meg László Csabával Székelyszenterzsébeten egy tánctáborban. Ideadta két műsorának felvételeit, amelyek nagyon megfogtak. Egy tánccsoportot a szellemiség határoz meg, amit képvisel. Számos együttes van, amely nem rendelkezik szellemiséggel, a Pipacsoké viszont nagyon erős. A Pipacsok több, mint táncegyüttes, inkább mozgalom, vagy iskola. Nagyra értékeltem, hogy nem csak táncoltak, hanem gyűjtöttek is, és tudták, hogy miként kell közeledni a népi kultúrához. Az is megfogott bennük, hogy nagyon jól énekeltek. 2005-ben aztán megkaptam a kinevezésemet Haranglábra lelkésznek. Azon a nyáron pedig itt László Csabával elmélyülten néztük az ő egyik 1990-es haranglábi gyűjtését. Így vált vonzóvá számomra a falu, el is merültem annak énekes-táncos kultúrájában. Idén aztán mégis váltottam, mivel Harangláb kis falu, nem biztosít megélhetést egy családos lelkésznek. Pásztor nélkül maradt a kissolymosi gyülekezet, megpályáztam, és meg is nyertem. Még itt sem voltam a faluban, már arról beszélgettünk, hogy jönnék-e a Pipacsokba táncolni. Nos, jöttem, azóta itt vagyok.

***

Mint minden együttesnek, nektek is van egy mindenesetek, aki a tánc mellett, ha kell, kocsmároskodik, ha kell, plakátot ragaszt, a honlapot üzemeli. Józsa Leventéről van szó, aki 1998-tól tagja a csapatnak.

• Levente, azt hallottam, hogy az idei sófalvi tánctáborban kiválóan teljesítetted a kocsmárosi tisztséget. Még mit teljesítesz a Pipacsokban?
• JL: Bármit… A tánc mellett, ami futkározás, ez-az akad…
• LL: Levente szerény, nem fogja elmondani, de az az igazság, hogy ő végez egy egész sor szervezési munkát, ilyen szempontból ő Csaba jobb keze.
• LCs: Igen, tényleg nagy segítségünkre van. Áldom a szerencsét, hogy ide került a csapathoz.

Józsa Leventével egyszerre, harmadik generációs Pipacsosként érkezett a csapatba az itt jelenlévő Fülöp Csilla.

– Csilla, te hogyan emlékszel a verbuválásodra?

– FCs: Mindig is felnéztem a Pipacsosokra, és szerettem volna táncolni, közéjük kerülni. Amikor László Csaba meghirdette az utánpótlás-toborzást, kaptam az alkalmon, nyomban jelentkeztem. Nagy kihívás volt. Úgy emlékszem, közel százan jelentkeztünk, de hosszú távra csak Józsa Leventével maradtunk.

– LCs: Igen, mindketten nagyon ügyesek voltak, ezért hát az Udvarhelyszék Néptáncműhelybe is bekerültek. Emlékszem, amikor Leventének említettem a lehetőséget, csak nézett rám hüledezve, hogy te Csaba, én azt megbírom?

Beszéljünk akkor a Pipacsok legfiatalabb generációjáról is, itt ül körünkben jó néhány fiatal, egy részüknek még a beavatása sem volt meg. Az, hogy itt vannak, azt jelenti, hogy a Pipacsoknak jövője is lesz, nem csak múltja van.

• Mit jelent számotokra a Pipacsok most, 2008-ban?
• Crisan Györgyi: Nehéz elmondani, hogy mi mindent jelent. Helyettesíti a diszkót. Azzal is megismerkedtem, de ez valami egészen más, értékesebb. Sokat tanulok itt, és jó a csapat.
• Kerekes Szende: Másodikos korom óta táncolok, a tanulók házánál kezdtem László Csabával, ő hívott a Pipacsokba.
• Bálint Zita: Tizenegy éve táncolok, a Mákvirágoknál kezdtem, aztán kerültem a Pipacsokhoz. Elejétől fogva jól éreztem magam ebben a táncos társaságban, Mátéfi Zitával keztem, László Csabával folytattam.
• Fiúk, ti a Mákvirágból, a tanulókháza tánccsoportjából érkeztetek, szerencsésen túléltétek a fociperiódust…
• Feleki Attila: Engem nem a foci csábított, repülőkörre jártam. Második osztály elején a repülőzés volt a menő, de otthonról csak azzal a megkötéssel engedtek, ha tánckörre is beiratkozom. Bábkörre is jártam, de a végén csak a tánc maradt. Átkerültem a Pipacsokhoz, Zita említette, hogy lesz egy nagyobb hollandiai fellépés, biztatott, hogy tanuljuk meg. Elkezdtünk próbákra feljárni Udvarhelyre, a sarokban jártuk a magunkét. Az indulás előtti megbeszélésen megfogott, hogy László Csaba hogy számon tartott minket, elmondta, hogy még amatőrök vagyunk, de jó táncos válik majd belőlünk.
• Kacsó Bálint (KB): László Csaba keze alatt nevelkedtem, a tanulók klubjánál kezdtem negyedikesként, aztán átjöttünk a cigánybáróné házához, táncolgattunk a sarokban meghúzódva, felnéztünk a nagyokra. Értékeltük azt László Csabában, hogy kezdettől a legnagyobb bizalommal fogadott bennünket, úgy tekintett ránk, mint akik komoly táncosok lesznek. Ezt a bizalmat igyekeztünk meghálálni.
• Az idősebb Pipacsosok sorsát nézve egyértelműen az amatőri státusból a profiság felé vezet az út. Nektek is van ilyen tervetek?
• KB: Egyelőre egyetemre készülünk, aztán majd meglátjuk. Mindenesetre a táncot nem akarjuk abbahagyni.

***

Úgy tűnik, minden út a táncba vezet. László Csabának mindkét fia táncol a Pipacsokban, Csongor is, Barna is.

• Csongor, atyai pofonok kíséretében történt a táncra oktatás?
• László Csongor: Az első lépések tényleg nehezen mentek, makacs voltam, mint a nagybátyám, Zsolt. Elég későre éreztem rá az ízére, de aztán egyre jobban megfertőztek.
• LL: Van egy anekdotánk a családban: a gyermekek úgy számolták az évek múlását, hogy teszem azt, lejár még két gyimesi tánctábor, s akkor megyek majd iskolába…
• László Barna: Én hat évesen kezdtem a táncot, a többi Pipacsos úgy mondogatta csúfondárosan, hogy igazi szólótáncosnak születtem. Persze, azért, mert nem akartam lánnyal párban táncolni. Megtanultam a Küküllő-menti pontozót, s mentem a csapattal Olaszországba. Ott a fellépésen megtetszettem a kislányoknak, jöttek, hogy adjanak puszit, de én nem hagytam, mind fordultam el. Aztán később belejöttem a dologba, most már jól megy a páros tánc is. Igaz, először kényszerből táncoltam lánnyal, ez is igaz. Egyik gyimesi tánctáborban az ottani szervezők felkértek egy páros táncra. Nekik szégyelltem nemet mondani…

– Látom, emberek folyamatosan érkeznek az együttesbe. Ki a legújabb Pipacsos?

– Nemes Annamária: Én lennék az. Tényleg új vagyok a Pipacsoknál, de már táncoltam László Csaba keze alatt a tanulók házánál, 1991-’92-ben, aztán később az egyetem alatt is. Utána kimaradt néhány év, mígnem tavaly tanárként kerültem ismét a tánc közelébe, idén pedig a rugonfalvi napokon egy baráti beszélgetés közben említették, hogy jöhetnék a Pipacsokba. Én ugyan kevésnek éreztem magam ehhez, de mégis belevágtam. Talán sosem leszek profi táncos, de nagyon jól érzem magam itt, jó a közösség és sokat tanulok.

– Ne feledkezzünk meg róluk, vannak itt mini-Pipacsosok is, hisz az első generációs Pipacsosoknak lassan táncéretté válnak a gyermekeik. Mátéfi Csabáék Ágota lánya például már jó párszor állt színpadon is. Ágota, szeretnél szüleid nyomdokába lépni?

– MÁ: Igen, nagyon szeretek táncolni, és én is szeretnék igazi Pipacsos lenni.

– MCs: Gondolom, az édesapjaként hozzáfűzhetek egy annyit, hogy nekünk, a szüleinek ez az életünk, és ők mindig velünk voltak, kis pelenkás koruk óta, így például Ágota a táncba is hamar beleszokott. Most már ott tartunk, ha hiányzik valaki, már helyettesíti: ha nincs leány, már ő is leány, úgymond…

– LCs: Igen, ő a pótleány. Például idén a sófalvi tánctábor megnyitóján is táncolt.

***

Lassan úgy tűnik, egy kört végigfutottunk, az együttes főbb időszakait a generációk mentén felvázoltuk. A kép ugyan nem teljes, de nem is ez a cél. Inkább az, hogy színes, élményteli legyen. Itt az ideje, hogy néhány pragmatikusabb dologról is beszéljünk. Például a szervezeti kérdésről.

• Működési formátok az egyesület. Mikor hoztátok létre a Pipacsok Egyesületet, miként segíti a munkátokat?
• SL: Miután hazajöttünk Svájcból, Csabában megfogalmazódott az ötlet, hogy legyen egy egyesület, mert akkor lehet pályázni, szervezni. S nyilván, akkor végre lesz bankszámlánk, hogy emiatt ne fordíthassanak vissza a határról… Ebben az időszakban nyakra-főre alakultak az egyesületek. Mi is megalakítottuk, én, mint fent forgó, sokat segédkeztem ebben. Eléggé kaotikus idők voltak ezek, emlékszem, 1993-ban meghívtuk a spanyolokat, s indultunk volna turnéra Tusnád, Bálványos felé. A spanyolok emeletes buszával mentünk mi is, de előre Csíkszeredában a Peco (benzinkút) igazgatójának telefonon szólni kellett, hogy méltóztasson üzemanyagot adni. Emlékszem, ekkor vezették be, hogy az egyesületeknek adószám kellett, nekünk még nem volt meg, alig akarták kiadni a banknál a kis pénzünket, ami volt. Nos, közvetett módon az egyesületnek is köszönhetően tudtunk meghívni együtteseket és mehettünk is, így lassan bekerültünk egy körforgásba, egymás után jöttek a meghívások, sokszor nem is sejtettük, honnan hallhattak ezek rólunk?! Ilyen volt például az amerikai meghívásunk, Silver Dollar City-be. Internet ekkor még nem volt, mi nem tudtuk, hogy ez egy szabadidő-város, mind kerestük a térképen, s nem találtuk… Nehezen ment a kapcsolattartás, ők a bankhoz küldtek faxot, mert csak a banknak volt nemzetközi vonala. Szóval, egészen más világ volt az, mint a mai.
• LCs: Részben az egyesületnek köszönhetjük azt is, hogy az ilyen nagy utakra a táncosoknak gyakorlatilag nem kellett fizetni, tudtuk állni az utaztatást. Én erre büszke vagyok. Pályáztunk alapítványoknál előadás-készítésre is, ehhez is elengedhetetlen volt az egyesület. Az Illyés Alapítványtól például fénytechnikára pályáztunk. Volt egy olyan lehetőségünk is, hogy a Hargita megyei tanács egy olyan együttest keresett, amelyik az útiköltség felét állva el tud menni Kínába, a testvérrégióba. Mi az egyesületnek és a mecénásoknak köszönhetően fel tudtuk vállalni, így jutottunk el a tavaly Kínába.

• Továbbra is a praktikusabb kérdéseknél maradva: mi a helyzet a székházzal? Sokáig Keresztúron a cigány báróné kúriájában székeltetek, aztán azokat a termeket átadtátok az odaköltöző városi könyvtárnak…
• LCs: Amikor kiderült, hogy a kultúrotthonban nem tudunk rendszeresen próbálni, a polgármesteri hivatal felajánlotta nekünk azokat a termeket a cigány báróné kúriájában. Ha jól emlékszem, ez 1994-ben volt. Mi örültünk, mert jó tágas termek voltak, viszont az épület statikailag katasztrofális volt, amikor táncolni kezdtünk, mozgott, recsegett minden.
• LI: Alattunk volt a nyomda, a gépek teltek meg vakolattal…
• LCs: Aztán, amióta átadtuk azokat a termeket a városi könyvtárnak, ha jól emlékszem, 2002-ben, gyakorlatilag nincs székházunk. Ígéretünk viszont van: a keresztúri tanács egy papírt állított ki, hogy a most épülő, a moziból átalakított művelődési házban kapunk egy megfelelő helyet. És úgy néz ki, ez rövidesen megvalósul.
• MCs: Egy igazi székházra immár húsz évre várunk. Elég sok áldatlan időt értünk meg, ideje lenne, hogy áldásosabbakat is megérjünk.
• LL: Amint erről már szó esett, a keresztúri önkormányzat nagyon későre kezdett támogatni minket. Néha még most is elfeledkeznek arról, hogy létezünk, inkább csak akkor kellünk, amikor reprezentálni kell valahol. Bár ha ezt a székházat megkapjuk, ez fontos előrelépés lesz.
• SL: A hiányokról beszélve sajnálatosnak tartjuk, hogy nincs egy állandó zenekarunk, amelyik mindig kéznél van. Nagyon sok jó zenésszel dolgoztunk együtt, egyesek a tanulók házából, Nagy Lajos keze alól kerültek ki és fejlesztették tovább magukat. De mivel itt nem biztosított a komoly megélhetésük, rendszerint továbbállnak. Így a Pipacsok folyton vendégmuzsikusokkal táncol.
• LCs: Hát igen, tőlünk indult, innen kapott ihletet a Háromszék zenekara, a kolozsvári Harmadik zenekar, de Sípos Dezső is innen indul, aki jelenleg a váradi együttesben zenél, és sorolhatnám.
• MCs: Igen, az Üsztürü is nálunk indult, később világhírűek lettek.

• Még nem beszéltünk a Pipacsok egyik legfontosabb rendezvényéről! Most tértetek haza a Sófalvi Tánctábortól, melynek a Pipacsok a kezdetektől szervezője.
• LCs: Igen, az idén ez már a tizennegyedszer szerveztük meg. Hiánypótló rendezvény, az udvarhelyszéki táncokat népszerűsíti. Ha táncházról beszélünk, Kalotaszeg, Mezőség, Szék jön számításba, az udvarhelyszéki kevésbé ismert. Nagy örömmel nyugtáztuk az idéni a táborban is, hogy szeretik az emberek az udvarhelyszéki táncokat is.
• Korábban szóba került, hogy számos gyűjtést is végeztetek…

• LCs: Elsősorban én gyűjtöttem, de számos utamon velem voltak a Pipacsosok is.
• MCs: Igen, a Daciádat ezeken a gyűjtőutakon jártuk szét…
• LCs: Jártunk Szásznagyvesszősön, Balázstelkén, Pálpatakán, Nagymohán, Nagybúnon, Székelyszenterzsébeten, Kőrispatakon. Mátéfi Csaba és Váradi Karcsi például sokszor segített. Megjegyezném, hogy én a legtöbbet korábban, egyetemista koromban gyűjtöttem. Ebből sok mindent feldolgoztunk a Pipacsokkal, de még feldolgozatlan anyag is van.
• Csak gyakorlati oktatást végeztek, vagy elméletit is?
• LCs: A fiatalság számára elsősorban gyakorlatit, de a pedagógusszövetséggel közösen szerveztünk elméleti kurzust is pedagógusoknak.
• MZ: Nyilván, a gyerekeknek is elmondjuk a legfontosabbakat: tájegységek, tánctípusok, viseletek, stb.
• LCs: Erről már beszéltünk, hogy milyen missziós munkát végzünk: táncosaink tanítanak az ismertebb tánctáborokban, László Zsolt és Ildikó a jobbágytelkiben és az oroszhegyi gyermektáborban, Mátéfi Csabáék a szászcsávásiban és a borsiban, tanítottunk a gyimesi, felcsíki, kalotaszegi táborban, de megfordultunk Magyarországon és a Vajdaságban is.
• Részben ehhez kapcsolódik az is, hogy kiadványaitok, hanganyagaitok is vannak, CD-ket jelentettetek meg.

• LCs: Igen, a sófalvi tánctábor anyagából rendszeresen készítünk hanganyagot, de nem eladásra, hanem csak belső használatra szánjuk, amolyan oktatási anyagként. Ugyanakkor van egy olyan CD-nk is, ami kereskedelmi forgalomba is került, amelyre nagyon büszkék vagyunk: egy székelyszenterzsébeti gyűjtésünk továbbgondolása ez, a cigány származású Lévai Ferenc „Frici” énekel környékbeli cigány és magyar dalokat.

***

Ahogy újabb és újabb témák merülnek fel, egyre inkább kiteljesedik a kép, most látszik igazán, mennyi mindent megvalósított a Pipacsok, milyen gazdag az elmúlt húsz év. Mégis, lassan ideje lesz a jövőről is beszélni.

• Hogyan tovább, Pipacsok?
• LCs: Jelenleg az együttesépítés a legfontosabb, most jó néhány táncosunk kirepül, egyetemre mennek, őket pótolni kell. Így hát ismét előtérbe kerül az utánpótlás kérdése. Erről jut eszembe: a Pipacsok legújabb táncosa nem Nemes Annamária, ahogy az imént elhangzott, hanem én, ugyanis vénülő fejjel rávettem magam, hogy ismét táncoljak, ne csak a koreográfiával foglalkozzam. Érzem a szükségét a táncnak, jól esik.
• Előadást terveztek-e a közeljövőre?
• LCs: Fellépéseink vannak szép számmal, nyári műsorunk van, most a keresztúri városnapokra készülünk. Van egy nyertes pályázatom, egy Tamási novellának a feldolgozása, a Vijjogó sas fia. Ezt kell elkészíteni. Lehet, hogy nem teljes mértékben a Pipacsok műve lesz, mert ehhez profi körülmények kellenek, de benne lesznek a Pipacsosok is. Ezenkívül vannak olyan gyűjtött anyagok, amelyeket szeretnénk végre feldolgozni. Neki akarunk fogni, hogy a Maros menti táncokat kicsit elmélyítsük. Érdekessége a Maros mentének, hogy minden falujának sajátos a tánca, tehát külön beszélhetünk paniti, kölpényi, körtvélyfályai, gernyeszegi, jobbágytelki, szentiváni, sárpataki, selyei és nyárádmagyarósi táncról, ezekkel külön-külön kell foglalkozni. Mindenképpen úgy döntöttünk, hogy ismét az autentikus néptánc lehetőségei felé fordulunk, és hangsúlyt fektetünk arra, hogy ne csupán a táncot adjuk vissza, hanem az illető tájegység teljes népi kultúráját.
• Mivel készültök a városnapokra?
• LCs: Az 1848-as műsorunkat adjuk elő, ami tipikusan fesztivál-darab, ugyanakkor a Paraszt Dekameront is bemutatjuk. Lesz két saját meghívottunk is, ezek régi kapcsolatok: a svédországi és a dél-olasz tánccsoportról van szó, mi már jártunk náluk, most rajtunk volt a sor, hogy meghívjuk őket, hadd mutassák be tudásukat.

Zsidó Ferenc